nehéz lehet ha többen laknak benned, de jó lenne, ha tudnád szeretni őket.

tényleg nem jó, amikor túl sok időm van. ülök, és azon gondolkodom, hogy mit kéne kezdenem a mindennel ami most van.

néha azt érzem, hogy nem akarom megismerni az embereket, és ez nem a barátaimra, ismerőseimre vonatkozik, ez a pszichológiára vonatkozik, ahol elemezgetni lehet, és kell, és én inkább megvárnám, míg elmondják. most is van bennem egy rész amit vonz, akit érdekel, de azt hiszem nem eléggé.

és pest is olyan, hogy várom, és mennék és nem tudom, hogy szegeddel van e bajom, vagy a világgal, vagy magammal vagy egyikkel sem, csak túl monoton és kilátástalan az éjjel-nappal biológia májusig...

szóval túl sok minden zajlik, miközben kívülről nézve nem történik semmi.

nagyanyám szerint ez temetői virág, de azért kedves tőled.

utálom, hogy ismered a reggeli arcom

szerelmes vagyok a neurológusomba

“A költők nem szégyenkeznek élményeikkel szemben – kizsákmányolják azokat.”
Friedrich Nietzsche

Álmos napok

Föléd hajolok. Ahogy a szádba nézek,
látom a visszafojtott szavak által vágott sebek forradásait.
Nem látok frisset. Mostanában őszintébb lehetsz,
vagy talán már nem érdekel mit érzek.
Kicsit gennyes a torkod, mondom. Közben elfordulok.
Orvoshoz küldenélek, de arra kérsz, inkább főzzek egy teát.
Utálom, hogy azt hiszed, én megoldom a problémáid.
Nem vagyok orvos. Nem is leszek.
C-vitamin sincs itthon. A múltkor neked adtam.
Elmentél, és hánytam. Nem miattad, de gyenge vagyok.
Mostanában nem bírom a hideget sem. Fáj tőle a fejem.
Szia. Hiányzol.
Ha itt vagy legalább nem a saját bajaimmal foglalkozom.

Új vers

Amíg nincs címe nem létezik