"Amikor hazaértem, rájöttem, hogy valójában nincs is otthonom. Ami eddig azzá tette, az elmúlt. Most hideg a ház. Rideg. Kapcsolattalan. Szerelmetlen. Az én otthonom már máshol van. Mindig máshol. Ott, ahol Te vagy. Brazíliában, a tengerparton, az utcán, a szobában, a hóban, az út mellett. A mennyországban. A pokolban. Bárhol. Mindenhol. Csak legyél velem."

Amikor ragasztottam le a borítékot, a címzést elmosta néhány könnycsepp, ezért még egyszer kihúztam a nevet: Török.

/részlet: Biciklizéseink Török Zolival - Aaron Blumm/

újra olvasok, újra kezdtem olvasni. új dolgokat is, régi dolgokat is, másoktól is, magamtól is. mindent.

írni is folytatok.

de amikor este van, és késő van, és zenét hallgatok, és csak olvasok, akkor gondolom azt, hogy mennyire jó itt. nem csak gondolom, érzem is.

én nem menekültem egy új városba, talán csak egy kicsit, de inkább csak ide sodródtam. de mégis, menedéket találtam. csendet találtam, és olyan ürességeket, amiket nem vágyom kitölteni.

szeretem, hogy csend van, szeretem, hogy nyugalom van, szeretem, hogy van időm olvasni, van időm gondolkodni, van időm élni.

kicsit félek is, hogy ezt annyira megszokom, hogy nem akarok, majd beengedni ebbe senkit. persze ez nem így lesz. mert nem, olyan vagyok. de ennyire nyugodt, még nem volt soha, semmi.

és bár tökéletesen talál az idézet, azért is tettem ki. meg azért mert szerintem szép. (ezt a szépet nagybetűvel, dőlten, kiemelten mindenhogyan kéne írni, de jó ez így is. csak értsétek) talán van otthon, talán nincs otthon. de az biztos, hogy van, amikor Mindig máshol. Ott, ahol Te vagy. - van. pedig ez valójában nincs is így. csak néha nagyon halkan szól a zene, valahol. nem a szobában, és mégis hallom.