Julinak. csongrádi után. Mikor kegyed még mindig azt itta, én ezt írtam... :)

A cipőm aljára rágó ragadt, s most nyomja a talpam. Nem tudom, hová tart ez a világ. Valaki odaköpte a megállóba, a lábam alá, vagy elé. Ha figyelek nem lépek bele, de nem figyeltem – pedig anyám annyiszor figyelmeztetett. Hogy nézzek a lábam elé… Nem tudom, hová tart így a világ, s egyáltalán, hova tartok benne én. Talán épp afelé, hogy legközelebb az én megunt rágómba lépjen bele valaki. Talán elgondolkodik, valahogy úgy, ahogy most én is.
Egy pohár csongrádi után, kezemben az univerzum képeivel. Katalógus. Felette Kukorelly. Lapjain esőcseppek. Sárgák, mert régi a papír. Lapozok, s megtöröm. Régi a könyv. Talán rágómentes korból való, bár a felmerülő kérdések hasonlók. 96 forint volt. Most egy deci csongrádit tudok venni ennyiért, úgy kábé bár az előbbi ingyen volt. 96 forint. Az 95, mert gyakorlatilag egyes nem is létezik. Pedig volt, amikor nekem elég lett volna az az egy ft.
De ez ingyen volt. Olcsó, mégis fokozott érzelem. Cserébe, az univerzum képei, ami talán kisebb hatást gyakorol rám, ha nem iszom.
Lekapartam a rágót, de a helyét még mindig érzem a talpamon, és a sálam is nagyon meleg… A csongrádi hatása, meg úgy veszem észre, múlandó. És már csak egy Kukorelly gondolat maradt mára.
Annyi, hogy a világ második végére estünk ; itt kell akkor valahogy átlépni. itt...

S talán sikerül is átlépni. Vagy talán akkor, aban a pillanatban, akkor valami más felé sikerült… vagy minden csak kellett volna…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.