Ma beszélgettem egy gyerekkori barátommal, aki azóta is folyton követheti, hogy mi van velem.

meséltem neki, hogy örülök, hogy most úgy érzem, hogy én mégis csak az vagyok ami inkább reál, de hogy azért mégis mindig kettős személyiség voltam. Humán is, reál is.

erre helyesen felkiáltott, hogy "kettős személyiség? Mindig többes... "

Érdekes, hogy ezt mások már rég tudták, mikor én még csak most jövök rá, hogy mindkettőben otthon vagyok. Csak attól félek, hogy majd el kell döntenem melyikben jobban. Mert félek, ha két félből állsz, az egyikből több van. S akkor vagy rosszul döntök most, vagy abbafogom hagyni az írást.

képeket nézek. csukott szemmel sokkal boldogabbnak tűnök. nem merek a kamerába nézni, túl sok mindent kell eltitkolni.

lefelé nézni mindig könnyebb. és nem azért, mert nem vagyok őszinte.

Az Vörös István: Innenvilág.
Ma ezt olvastam, várakozás közben, aztán hazajöttem, és azon gondolkodom, hogy határ, távolság, nyelv, vagy nem tudom mi hat, de innen tényleg más a világ. Semmivel sem jobb egyébként. De most védelemnek érzem a távolságot, de félek, hogy ez holnapra elmúlik. Ha egy városban vagyunk, legalább nem érzem azt, hogy gyáván elrejtőzöm, miközben ezt te csinálod.

"helyetted fázom"
 

lassan változnak a félelmeim, nem múlnak el, de enyhülnek. most már azért minden jobb. nem félek annyira ha sötét van - bár néha még... de le fogom győzni. tudom

nem tudom, hogy mitől félek most a legjobban, de az biztos, hogy nem értem, okkal történnek e a dolgok, vagy csak véletlenül.

nehéz megmondani, hogy nagyon szerencsés vagyok, vagy szerencsétlen, amiatt, amik volt(van), de az biztos, hogy nehéz elaludni, mert reggelre még mindig belázasodom a félelemtől.

amit mindig meghallgatok, ha semmi dolgom

Zavar ez a csomó a nyakamon. Fáj, pedig az is hozzám tartozik.