Nem akarom nézni a csillagokat. Ami minden normális embernek csodálatos, romantikus és egyéb akármi, az nekem félelmetes.
Mert mi van, ha leesik a miénk. A kettő közül az egyik. vagy akár mindkettő. vagy az a fényes, tőlünk jobbra, amit látva mindig megtaláltuk magunkat...

akkor. abba. abba én beleőrülnék. így se tudom, hogy vagyok. hogy élem túl ezt az egészet. főleg így most. plusz kétszáztízzel.

tudom, hogy elvileg nem eshet le. vagyis, hogy nem kéne neki...

de akkor is.

egyszerűen mindig arra kapom a fejem, hogy megnézzem, megvannak e még, és igen. még ott van mindkettő. de félek reggelre nem lesznek már. bár igaz. csak holnap este tudom megnézni újra, hogy a helyünkön vagyunk e. hogy meg vannak e még a csillagaink.

még ha mi, iszonyú messze is vagyunk. ők fényévekre állnak egymástól, innen lentről nézve mégiscsak egy karnyújtásnyira...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.