Az orrod környéke még fehér volt a tegnap esti álomportól, ami annyira kellett neked, mert te művész vagy. Először felpörögtél, majd úgy kellett, hogy hazavonszoljalak, mint tizenéves kamaszt első részegségekor. Rögtön kidőltél. Ruhástul. Mikor melléd feküdtem utolsó erőddel adtál egy puszit a homlokomra – azért oda, mert az volt a legközelebb – aztán aludtál is tovább. Néztelek, mert bár sötét volt, világított orrodon a por. Kiábrándító volt. Nem tudtam, hogy ez a nyugodt pillanat után milyen kérdéseket hoz majd az éj.
Köréd gyűrődött lepedő… Olyan voltál, mint egy gyerek. Néha kinyitottad a szemed, rám mosolyogtál, aztán aludtál tovább. De nem engedted el fejed felől a gondokat. Hagytad, hogy gubancolhassam őket reggelig, amikor majd felkelsz, a tükörbe nézve elszégyelled magad, és letörlöd a fehér port.
Én meg kiigazítom a lepedő ráncait, hogy aztán kezdődjön, minden előröl. Nálunk, művészeknél, a másnapokért. Egy tucat káros szenvedéllyel, és létezni vágyó emlékekkel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.