a messzeségből olybá tűnve, mintha én magam lettem volna ő.

Peti: nem tudom miért fested füstösre vagy milyenre a szemed. hagyod, hogy általa gyász keretezze a tekintetet, amit én annyira szeretek...

de hogyisvolt?.

p - hellóleány, merre vesztél te el?

*hallom a mosolygást*

a - messze vagy.

p - de ez örökké tart.

a - mi az, hogy örökké?

p - nem lehet máshogy.

a - lehet az ember két emberbe szerelmes?

p Az ember fia biztosan. Hogy az ember leánya lehet-e azt te érzed.

a mosolyog. sír. és szeret.

p - vedd úgy, hogy most nagyon erősen magamhoz szorítalak.

a - én pedig hagyom...

hát vége.

/mert köztetek a távolság nem normális/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.