Lassan igazán véget érhetne már ez a tél. A sötét, hosszú éjszakák, amikor alvászavarosan, gyógyszer után kutatva mászkálok a szobában, aztán ülök az ágyon, és próbálok nem gondolkodni...Aludni... Mintha egy lehetetlen küldetés lenne. S én még azt hittem műkörmökkel…

Valójában nagyon is érzem a szimbólumok szelét, és tudom jól, hogy le kéne venni már lassan a kezemről, ha nem is végleg, de egy időre. Ez egy eltéphetetlen kötelék marad. Még így is. Mégis, mintha gyáva lennék, megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha nem venném le, mi lenne,…

Úgy érzem magam, mint akin átvonult egy hatszáz fős roma lakodalmas sereg.Nehéz és zsíros ételeiktől émelygek, zenéjük még most is szédít. Elnehezültek tagajaim, és csak a menyasszonyt látom magam előtt, aki tizenhat éves, és némán néz maga elé, egy hófehér…